Álmosan álldogálunk a reptéri kapu előtti sorban. Fejünkön búvárszemüveg, nyakunkban vastag hálózsák hirdeti éktelenkedve: nem az átlagos turista-körre készülünk! (Illetve, hogy ehhez igen szűk a fedélzetre vihető kistáska.) Az akabai kifutó langyos és illatos melegében ébredek csak rá: ez a hirtelen felindulásból elkövetett utazás nem lesz mindennapi menü – téli búvárkodással körített gyaloglás a sivatagban. Mindezt repülőjegyestül 20 000 Ft-ból...
Az unott határőrök szó nélkül ütik be a belépési pecsétet, Akaba vízum nélkül is látogatható, vámmentes terület. Kilenc csalódott taxis nézi, ahogy sétálva indulunk a közeli város felé, a bizarr diadalmenet azonban hamar véget ér, a közeli katonai ellenőrző ponton csak autóval lehetséges átjutni.
A szerencsés sofőr kedvesen dobozos vízzel kínál, és tört angollal próbálkozva kérdezi, hogy utoljára vagyunk-e Jordániában (Is it your last time in Jordan?) Nagyon reméljük, hogy nem, bár szemmel láthatóan mindent megtesz érte, mert beszéd közben nem kifejezetten nézi az utat, és csupán egy határozott kormányrántásnak köszönhető, hogy nem futunk bele az előttünk haladó szedánba.
Egyheti élelmünk beszerzése során esünk át az első kultúrsokkon: kaotikus közlekedés, jobbkéz-szabály helyett duda, szemét mindenütt, bevásárlókocsik szétszórva a járdán, az összes kaja indokolatlanul masszív műanyagba csomagolva, kivéve a narancs – cserébe az rohadt. A sátor helyét pörkölt csicseriborsó, pisztáciás halva és néhány uborka veszi át a hátizsákban, ami az immár kívülre aggatott túracuccok miatt harmincliteresről hetvenesre dagad.
Felmálházva a tengerpart felé indulunk: a centrumban a taxisok már 100 m-ről kiszúrnak, a körforgalomban a belső sávban leparkolva 3 bokorsávon keresztül integetnek nekünk, de a strandon se egyszerűbb a helyzet: a 12 évestől a nyolcvanasig minden második ember hajóstúrát tukmál: a jordán gyerkőcök első szava alighanem a „glassboat” lehet, míg a második minden bizonnyal a „special price”. A kikötővárost és az Országház magasságával vetekedő zászlórudat elhagyva South Beach felé vesszük az irányt: rajtunk kívül csak néhány kóbor kutya és egy láthatósági mellényes férfi baktat az út melletti padkán. Kezében kukazsák. Minden bizonnyal ő lehet a helyi Don Quijote, mert – bármilyen hihetetlen – szemetet szed. A zsák azonban már egy tetszőlegesen kiválasztott 30 méteres szakaszon megtelne, így – előrelátóan – csak minden nyolcadik adag szemetet dobja a nejlonba.
A búvárparadicsomként ismert strand első és második ránézésre is sivár benyomást kelt, nehéz elképzelni, hogy itt tényleg lehet valami érdekes, de amint a Vörös-tengerbe dugjuk a fejünket, tátva maradna a szánk (ha nem menne tele azonnal sós vízzel).
Zegzugos korallzátonyok között színes halak minden mennyiségben és formában, rákok, kagylók és tengeriuborkák, sőt egy-két tengeri teknőssel és rájával is összefutunk.
A víz így januárban sem túl hideg, de egyórányi sznorkelezés után azért rendesen kihűlünk. Az első két éjszakát a strandon sátrazva töltjük az itt kijelölt ingyenes kempingben. Kényelmes homok, stadionokat megszégyenítő kivilágítás, guggolós toalett, 0–24 rendőri felügyelet és 0–24 arab mulatós teszi komfortossá a helyet, csak a sátor mellett fél méterre acsarkodó kóbor kutyák zavarják meg az éjszakai pihenést. Nincs szezon, turista alig, a parton szinte csak helyiek sétálnak, vízipipáznak vagy éppen imádkoznak Mekka felé, majd minket is finom teával kínálnak. Szombat délelőtti idill...
A búvárkodós napok után nekivágunk a kevésbé fajgazdag, ám annál egzotikusabb sivatagi tájnak: a Jordan Trail túraútvonalat követve mintegy 75 km vár ránk a tengerparttól Wadi Rumig. A táj itt a víz alatti édenkert komplementer halmaza: kietlen pusztaságban kezdjük meg az 1000 m-es szintkülönbség leküzdését. Az ösvény eleinte autópálya-átereszek alagútjain és ipartelepek szögesdrót kerítése mellett vezet, majd az első hágón átkelve lassan az utolsó kutyaugatás helyét is átveszi a sivatagi csend. Csupán a 6 liter vízzel nyomatékosított gravitációs erő és néhány eldobott PET-palack emlékeztet, hogy nem egy távoli, lakatlan bolygó felszínén járunk.
Egy szűk völgyben verjük fel a sátrat, a vacsora tábortűzön főtt bulgur, kisollóval pucolt uborkával. Másnap átkelünk a következő hágón is, és elérjük a Jordan Trail első hivatalos táborát, egy magányosan álló beduin sátrat, két tevenyereggel és egy hevenyészett bottal. (Ez utóbbit elhozzuk.) A túraútvonal szó kissé túlzás ide, leginkább GPS segítségével és néhány eltévedt tevenyomot követve szeljük keresztül a kősivatagot.
Két nap után találkozunk az első emberforma lénnyel, egy cseh sráccal. Hátán mindössze 15 literes kistáska: hálózsák és matrac nélkül, zokni-szandálban teszi meg ugyanazt a távot, mint mi, csak ő visszafelé. Két füle a sapka alól kitűrve áll kétfelé, talán, hogy jobban halljon vagy párologtasson, nem merjük megkérdezni – mindenesetre ez már igazi evolúciós adaptáció lehet a sivatagi körülményekhez...
A harmadik nap érjük el Tutun falucskát, ami az értelmező kéziszótár „porfészek” szócikkének tökéletes illusztrációja lehetne. Bádoglemezekből, kimustrált szőnyegekből és kerítésdarabokból összetákolt kecskeólak, zsalukövekből épített házak, szabványszerűen kitört kerekű kukák és három teve, ebből egy döglött. Temetetlen tevetetem, mondaná a magyar. A másik kettő sem túl tevékeny, apatikus arckifejezéssel tűnődik „az élet, a világmindenség meg minden” végső kérdésén. Mi azonban tisztában vagyunk a feladattal: vizet kell szereznünk!
Mindössze két ember látható az utcán: egy piszkos vájlingban kendőt mosó, idősebb férfi és egy elegánsan öltözött fiatalabb – alighanem a fia –, aki éppen ekkor száll ki a luxusterepjárójából. A kontraszt nem is lehetne nagyobb. Az öreg látszólag tudomást sem vesz rólunk, a fiatal arab szó nélkül tölti meg palackjainkat egy kopott utcai víztartályból.
Az ebédet már egy magányosan terpeszkedő akácia alatt fogyasztjuk el. Hiba volt a szupermarketben vásárolni, minden étel közepesen borzalmas, alapvetően három összetevővel, ebből kettő a cukor. A legkevésbé praktikus választásnak a pörkölt csicseriborsó bizonyult, a fogak között porrá omolva a maradék nedvességet is elvonja a tikkadt túrázótól, az emésztőrendszerbe jutva pedig a celluláris ozmózis vesz rendőrkanyart.
Közel járhatunk már a híres Wadi Rumhoz, a hegyeket itt cseppkőszerűvé erodált homokkő ormok váltják, bármelyik véletlenszerűen kiválasztott sziklát Magyarországra exportálva az azonnal bekerülne a nemzeti látnivalók toplistájába. A távolban mozgáskorlátozott űrlények lépegetnek furcsán: tevék, lábuk béklyóban. Sehol egy zöld növény, el nem tudjuk képzelni, hogy mit ehetnek ebben a kietlen sivatagban – arckifejezésükből az jön le, ők sem.
A szürreális hangulatot tovább erősíti a különös folklórműsor: terepjáróval kecskét legeltető beduinok. A platón tízévesforma gyerek ordít ütemesen, apja Csubakkát plagizáló hörgésétől zengenek a sziklafalak, mintha visszhanggal terelnék a nyájat. Igen olcsó lehet itt a benzin, mert a kecskék által bevitt szegényes kalóriamennyiség aligha ellensúlyozza a mindeközben elhasznált üzemanyagot.
Lassan elérjük a turisták által felkapott helyeket is: a homokban itt már alig találni érintetlen területet, minden látnivalót minden látnivalóval autónyom köt össze, így az egész sivatag arra az átugrott, érthetetlen gráfos feladatra emlékeztet az emelt szintű matekérettségiből. Az ismertebb turistalátványosságok rendre csalódást okoznak: a Khazali-kanyonban nem találjuk a „szülő nő” sziklarajzokat, pedig a két kő, amire – az utódok világra hozását segítendő – fellépnek, alighanem az itt élő korai kultúrák jelentős vívmánya lehetett, ha ennyire fontosnak találták ábrázolni.
Ha kíváncsi vagy Benedek jordániai kalandjainak folytatására, lapozd fel 2023/március–áprilisi lapszámunkat!
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
