Három éve apámnak ajándékoztam egy fotót, amelyen lányaink úsztatják a pónilovukat. Örült az ajándéknak, és feltette egy polcra, ahol mindig láthatja őket. Idén tavasszal, egy látogatásunk során, mikor a szokásos dolgok megbeszélése megakadt, felállt a fotelből és levette a fotót a polcról, majd lassan elmerengve beszélni kezdett: „Azt juttatja eszembe ez a kép, mikor öcsémmel átúszva a Tiszát, a tárkányi határban dinnyét loptunk. Ott volt a föld a Tisza partján. Bedobtunk egy-egy dinnyét a vízbe, aztán magunk előtt terelgetve visszaúsztunk. Ideát ettük meg, mert féltünk a csősztől. Mikor végeztünk, bedobtuk a félbevágott dinnyék héját, és néztük, ahogy viszi őket a víz.”
Manapság sokat eszembe jutnak azok az idők, amikor hallom az ukrajnai híreket.
Nagyanyád családja terményfelvásárló volt Kistárkányban (a magyar, szlovák, ukrán hármas határnál található Kistárkány ma Szlovákiához tartozik, Nagyapád meg az itteni tuzséri bíró fia volt. De ott éltek Kistárkányban, a Tisza túloldalán. Az a terület akkor került vissza Magyarországhoz, mikor esküdtek. Onnan vonult be apám a háborúba. Odavolt a fronton, de megsebesült, ami miatt le is szerelték. Abból az időből még emlékszem rá.
Mikor bejöttek az oroszok, Tárkány visszakerült Szlovákiához, ott nem bántották az embereket, Tuzséron viszont az oroszok teherautóval járták az utcát, begyűjtötték a férfiakat, és robotra vitték őket. Anyám kérlelte apámat, hogy ne menjen haza Tuzsérra, de dolga volt, amit el akart intézni... Néhány évre rá az egyik Moszkva melletti gulágban halt meg.
Aztán Tárkányban is változott a helyzet. Egy napot kapott a család, hogy összepakoljon. Következő nap reggel az összeíróknál kellett volna jelentkezni anyámnak, öcsémmel és velem. Tél volt, anyám dunyhába tekert, és egy kis szánkóra kötözött bennünket. Éjszaka pedig áthúzott a befagyott Tiszán, Tuzsérra. Ötéves voltam, de sok részletre újra emlékszem.
Anyám itt nevelt fel bennünket egyedül Tuzséron, egy kis házban. Kölyökkorunkban többször átúsztunk a határon keresztapáddal – apám öccse lett a keresztapám – a Tisza túloldalára. Hajtott a kíváncsiság, hogy lássuk, hol születtünk, és hol nőhettünk volna fel.
Nagyapádnak volt egy rabtársa, aki évekkel később hazakerült. Többször hívott, hogy meséljen apámról meg a táborról. Néhányszor el is mentem hozzá, de mikor nagyapád került szóba, nem bírtam hallgatni, mindig elmenekültem. A 70-es években a vasúttól kaptam egy kiküldetést a szovjetekhez. Néhány napot Moszkvában is voltam. Taxit foghattam volna, hogy megkeressem a láger helyét, de nem volt lelkierőm hozzá.”
A fotó, melyen a ló sörényébe kapaszkodó lányom úszott, teljesen más értelmet kapott. Más tartalommal töltődött fel annak, akinek néhány éve ajándékba adtam, és ezt a tartalmat most már jómagam is tudtam. Gyerekkoromban többször említette, hogy egyszer majd el fog mesélni valamit, ennek is jelzőköve lett ez a kép. Hazafelé, fotográfusként egy új mappát nyitottam a fejemben: „Elúszó dinnyehéjak – az elképzelhetetlenbe”. Mivel néhány évet Kárpátalján, Rahó környékén dolgoztam, elkezdték feltölteni a mappát a képek és a történetek. Akkor többször összetalálkoztam a II. világháborúra visszacsatolható emlékekkel, amiket rendszeresen azzal zártam le magamban: „Ez már a múlt, ami soha többet...”
Ha érdekel a történet folytatása, olvasd nyomtatott magazinunkat!
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek