Fotó: Turóczi Tiborc
Tejért menők – Tiszabogdánynál – mint a környéken rendesen – a tehenet és birkát felhajtják a havasra. A havasi rétek (polonina) adják a legtisztább füvet. A teheneket pásztorok gondozzák, de a tejért a gazdák járnak fel a tehénállásokhoz

Manapság sokat eszembe jutnak azok az idők, amikor hallom az ukrajnai híreket.

Nagyanyád családja terményfelvásárló volt Kistárkányban (a magyar, szlovák, ukrán hármas határnál található Kistárkány ma Szlovákiához tartozik, Nagyapád meg az itteni tuzséri bíró fia volt. De ott éltek Kistárkányban, a Tisza túloldalán. Az a terület akkor került vissza Magyarországhoz, mikor esküdtek. Onnan vonult be apám a háborúba. Odavolt a fronton, de megsebesült, ami miatt le is szerelték. Abból az időből még emlékszem rá.

Mikor bejöttek az oroszok, Tárkány visszakerült Szlovákiához, ott nem bántották az embereket, Tuzséron viszont az oroszok teherautóval járták az utcát, begyűjtötték a férfiakat, és robotra vitték őket. Anyám kérlelte apámat, hogy ne menjen haza Tuzsérra, de dolga volt, amit el akart intézni... Néhány évre rá az egyik Moszkva melletti gulágban halt meg.

Aztán Tárkányban is változott a helyzet. Egy napot kapott a család, hogy összepakoljon. Következő nap reggel az összeíróknál kellett volna jelentkezni anyámnak, öcsémmel és velem. Tél volt, anyám dunyhába tekert, és egy kis szánkóra kötözött bennünket. Éjszaka pedig áthúzott a befagyott Tiszán, Tuzsérra. Ötéves voltam, de sok részletre újra emlékszem.

Fotó: Turóczi Tiborc
A sarjúszénát rakják asztagba a hegyen – Ezeket a kazlakat már csak tél vége felé szánkáztatják le petrencén a házaikhoz. A nehezebb, veszélyesebb munkát már a fiatalok végzik

Anyám itt nevelt fel bennünket egyedül Tuzséron, egy kis házban. Kölyökkorunkban többször átúsztunk a határon keresztapáddal – apám öccse lett a keresztapám – a Tisza túloldalára. Hajtott a kíváncsiság, hogy lássuk, hol születtünk, és hol nőhettünk volna fel.

Nagyapádnak volt egy rabtársa, aki évekkel később hazakerült. Többször hívott, hogy meséljen apámról meg a táborról. Néhányszor el is mentem hozzá, de mikor nagyapád került szóba, nem bírtam hallgatni, mindig elmenekültem. A 70-es években a vasúttól kaptam egy kiküldetést a szovjetekhez. Néhány napot Moszkvában is voltam. Taxit foghattam volna, hogy megkeressem a láger helyét, de nem volt lelkierőm hozzá.”

Fotó: Turóczi Tiborc
Szavak nélküli üzenet
Fotó: Turóczi Tiborc
A Tisza jobb partján is jellemző Rahónál, hogy 1000 és 1200 m-en élnek családok – A fiú nagy boldogsággal vezette a fiatal bikát, mert azt már neki tanítják be. Ebben a magasságban bikákat tartanak lovak helyett, mert csak azok bírják a munkát télen, az időnként derékig érő hóban

A fotó, melyen a ló sörényébe kapaszkodó lányom úszott, teljesen más értelmet kapott. Más tartalommal töltődött fel annak, akinek néhány éve ajándékba adtam, és ezt a tartalmat most már jómagam is tudtam. Gyerekkoromban többször említette, hogy egyszer majd el fog mesélni valamit, ennek is jelzőköve lett ez a kép. Hazafelé, fotográfusként egy új mappát nyitottam a fejemben: „Elúszó dinnyehéjak – az elképzelhetetlenbe”. Mivel néhány évet Kárpátalján, Rahó környékén dolgoztam, elkezdték feltölteni a mappát a képek és a történetek. Akkor többször összetalálkoztam a II. világháborúra visszacsatolható emlékekkel, amiket rendszeresen azzal zártam le magamban: „Ez már a múlt, ami soha többet...”

Fotó: Turóczi Tiborc
Sáfrány lányom a lovát úsztatja

Ha érdekel a történet folytatása, olvasd nyomtatott magazinunkat!