A szigetvilág Szenegál partjaitól, azaz a Dakar melletti Zöld-foktól 600 km-re nyugatra fekszik az Atlanti-óceánban. Bár a Portugáliától 1975-ben függetlenné vált, félmillió lakosú, nagyjából Zala vármegye területű ország nemzeti lobogóját az EU-zászlóról mintázták, mégis az Afrikai Unió tagja. Sőt, legnagyobb repülőtere is az afrikai függetlenségi mozgalom ikonikus alakjáról, Nelson Mandeláról kapta a nevét. Itt szálltam le egy januári délután a repülőgépről, s mivel biciklimet Portugáliában hagytam, a következő hetekben lényegében gyalogszerrel jártam végig a szigeteket.

Cidade Velha: Az alentejói és algarvei portugál telepesek által alapított Ribeira Grande 1770-ig volt a gyarmat fővárosa. Ezután kapta csak a „Régi város” nevet. 2009-ben a Világörökség részévé nyilvánították.

Fotó: Salvador Aznar ®Shutterstock

Reménytelen szárazság

Praiában, a Zöld-foki Köztársaság fővárosában épp a Szaharából érkező porfelhők homályosítják el a levegőt – a száraz évszak közepén járunk. A szigetek klímája reménytelenül száraz, csak augusztus–szeptemberben esik némi eső. A csapadékeloszlás rendkívül egyenlőtlen, amit a Szahara közelségén és a passzát szélrendszeren túl alapvetően a domborzat határoz meg. A magasabb heggyel rendelkező szigetek szél felőli lejtőire némileg több csapadék jut, a legtöbbet az északon fekvő Santo Antão kapja, de az elmúlt évszázadokban gyakran csupán hajszálon függött az emberi túlélés.

A rendszeresen visszatérő szárazság utoljára 1947–48-ban okozott tömeges éhhalált.

Az Afrika nyugati partjai mentén egyre délebbre merészkedő portugál felfedezők 1456-ban bukkantak rá az akkor még lakatlan szigetcsoportra, amely hamarosan a transzatlanti rabszolga-kereskedelem központjává, majd később az Afrikát megkerülő, illetve Dél-Amerikába tartó hajók fontos állomásává vált. Kikötött itt Vasco da Gama, Kolumbusz és jóval később a „Beagle” is, fedélzetén Charles Darwinnal.

Bár ma a Zöld-foki Köztársaságot sokszor Afrika „mintaországaként” emlegetik, de a vitathatatlan politikai stabilitás mellett továbbra is nagyon szegény a lakosság, mely elsősorban a külföldön élő „cabo-verdianók” (zöld-foki-szigetekiek) hazautalásaiból és a fejlődő turizmusból él. A szűkös források miatt évszázados hagyomány, hogy a férfiak bálnavadásznak állnak vagy épp zsoldosnak szegődnek el a világ minden tájára. Egyedül az Egyesült Államokban feleannyi cabo-verdianó él, mint ahányan a szigeteken maradtak...

A gyarmati uralom alóli felszabadulás után a Zöld-foki Köztársaság el nem kötelezett ország lett, sőt a szocialista jellegű politika keretében akkoriban az állam nagy hangsúlyt fektetett az oktatás és az egészségügy fejlesztésére. A 90-es évektől a neoliberalista irány nem javított az életszínvonalon, volt portugál gyarmatként pedig esély sem volt az adóparadicsommá válásra – ami inkább az egykori brit gyarmatok sajátossága.

Színes Praia

A Zöld-foki-szigetek népességének fele a legnagyobb szigeten, a Szent Jakabról elnevezett Santiagón él, ahol Praia, a Szeged-méretű főváros is fekszik. Itt a régi gyarmati kormányzók és Diogo Gomes, a sziget portugál felfedezőjének szobra békésen megfér az ország függetlenségi harcosának, a pánafrikai mozgalom ikonikus alakjának, Amílcar Cabral szobrával. A Lenin-szobrot idéző szocialista realista Cabral-emlékmű és a városközpont fedett piaca, a Sucupira között azonban már elhanyagolt bozótos burjánzik, sőt a kormányzati épületektől kőhajításnyira a szabad ég alatt folyik a városi szennyvíz.