„Itt biztonságban vagytok, de ha lejjebb mentek a folyón, nagyon vigyázzatok! Mi barátként fogadjuk a látogatót, de őket nem ismerjük. Sok mindent lehet hallani...” – figyelmeztetett Vincent. Önkéntelenül is az antropológus, Margaret Mead jutott eszünkbe, aki 1932-ben a táborhelyünk közelében élő mundugumurok körében eltöltött viszontagságos napjainak tapasztalatait rögzítette kutatási naplójában
Az eltelt 90 év során alig változott valami a Sepik folyó mentén, Új-Guinea szigetének keleti felén, a sziget esőerdős belsejében – legalábbis abban a tekintetben, ami az ember hétköznapi szükségleteinek kielégítését szolgálja. A legfontosabb azonban mégis: az egymás mellett élés legfontosabb elemei civilizált formát vettek, így a tökéletességre csiszolt kegyetlenség, a törzsek közötti öldöklés – s ennek részeként a rituális emberevés – ismereteink szerint már nem fordul elő.
Kétségeink azért ébredtek olykor-olykor, hiszen – ahogy Vincent mondta –, nem szívesen tartana velünk a folyó alsó, ismeretlen szakaszára tervezett következő utunkon, ahová kísérőnek/csapattársnak hívtuk − és különösen nem az innen délre húzódó hegyvidék barlanglakóihoz.
E bizonytalanságot erősítette meg egy pár éves The Telegraph-cikk is, miszerint egy angol–amerikai pár csak nagy nehézségek árán, szúrt-vágott sérülésekkel, meztelenül tudott elmenekülni a fogvatartóitól.
A múlt emlékei – az erőteljes modernizáció ellenére – ma is kitörölhetetlenül jelen vannak, amelynek legszembetűnőbb nyomai a Haus Tambaranhoz vagy éppen a fiatalok körében még mindig népszerű krokodilkultuszhoz kapcsolódnak.
Egykor a háború, ma békés fesztiválok…
Vincent gyermekként még részese volt a gyilkos portyák illegális utóéletének, de legalábbis végighallgatta dédszülei, nagyszülei kannibalizmust sem elhallgató történeteit, hiszen a tiltó törvény végrehajtása nem ment egyik napról a másikra. A törzsek közötti viszálykodás még a belátható múltban is elkerülhetetlen része volt e kultúrának. „Tíz kenu indult a harcba, mindegyiken 6-8 elszánt fiatal küzdött, s volt, amikor csak 2-3 egység jött vissza. Az öldöklés a folyón zajlott, a győztesek az ellenség fejét hazahozták. Ha a háború sikeres volt, a falu népe illően felöltözött, összegyűlt a szellemház előtt, s győzelmi énekekkel, táncokkal ünnepelt a vérkő körül, amire a levágott fejeket helyezték” – mutat a földből mementóként kiálló sziklákra.
Az sem titok, hogy a rivális fél erejét, bátorságát és tudását leghatékonyabban annak az egzotikus fűszerekkel ízesített ételnek az elfogyasztásával lehetett elbirtokolni, amibe a kutya- és disznóhús mellé a zsákmányolt fejet is belefőzték. Ma is terem az a citromfa a Haus Tambaran mellett, amelynek a gyümölcsét felhasználták az áldozatok fejének kifőzésekor.
A mai fiatalok már egészen másképp gondolkodnak, okostelefont, közösségi oldalakat használnak, s a hétköznapok egyhangúságát, vagy éppen indulataikat az egykori fejvadászportyákat felváltó fesztiválok forgatagában vezetik le. E békés népünnepélyek összetartozást erősítő küldetésével párhuzamosan azonban számos ősi rítus – bár mitikus tartalommal – szimbolikus értelmet hordozva él tovább. Ezek egyike a krokodilkultusz.
Iatmul falvak és emberek
Vincent Kanganaman falu befolyásos tagja. Ősei hozták létre ezt a folyóparti telepet, kiválva a nagycsaládból, Palembeiből. Ez a leválási folyamat a helyi társadalom evolúciójának természetes lépcsőfoka, miután egy-egy közösség eléri a kritikus lélekszámot. A hat rokon falu – Palambei, Kanganaman, Marengei, Yentchen, Sotmeri, Ibom – legfeljebb egyórányi csónakútra van egymástól, hasonló fekvésűek, csatornával kapcsolódnak a nagy folyóhoz.
Ha szívesen olvasnál még az itt élők titkairól, szokásairól, a teljes cikkért lapozd fel nyomtatott magazinunkat!
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek