Széchenyi István törekvése ma is aktuális. De honnan tudjuk, hogy gyorsan változó világunkban mi avult el és mi nem? Mit folytassunk úgy, ahogy eddig,
mit hagyjunk el és mit innováljunk?
Az 1970-es években például idejétmúltnak mondták ki az anyatejes szoptatást: modern tápszereket fejlesztettek, és egyes országokban az anyáknak alig 10%-a szoptatta fél éven keresztül a babáját. Mára kiderült: a szoptatás a baba testi és lelki egészségének fejlődéséhez egyaránt alapvetően fontos! Segítők serege támogatja az anyukákat, hogy sikerüljön jól szoptatniuk.
A bicikli sem avult el, reneszánszát éli, nagyvárosainkban is. De az otthoni kenyérsütés is... Nem pont úgy csináljuk, mint egykor, de az illatos, meleg cipó a mai embert ugyanúgy elvarázsolja, mint az elődeinket.
Hasonló változásokat várok (remélek) tájainkban is. Pontosabban: abban, ahogy az élelmiszereinket, pl. a húst előállítjuk. Ökológus vagyok, elsősorban legelőkkel és pásztorok hagyományos ökológiai tudásával foglalkozom, az alábbi példákat is e témakörből gyűjtöttem össze.
Az Alföld természetes erdő–gyep–mocsár mozaikját a folyók, majd a kisebb vizek lecsapolásával, nagy fokú gépesítéssel, vegyszerekkel intenzív, kiemelkedő terméshozamú, modern mezőgazdasági tájjá alakítottuk. A madarak mindeközben megritkultak, a talajaink degradálódtak, a táj pedig sok helyen végletesen kiszáradt.
Tegyük fel a kérdést: mi a tájgazdálkodásunkban a jó „régi” és a jó „új”? Hogyan tudnánk eleink hagyományos gazdálkodását modern tudásunkkal és eszközeinkkel kézfogásra bírni? És ezáltal a tájhoz finomabb léptékben, azaz jobban alkalmazkodni, a vizeket milliónyi helyen visszatartani, és teret adni a természetnek, hogy megannyi „szolgáltatásával” segíthessen minket? Mi ebben a jó „réginek”, például a pásztoroknak a szerepe?
Tudjuk, hogy a pásztorolt jószág többet és jobbat legel, mint a szabadon mozgó, szabadon legelő: merthogy legeltetik. Itthon is, Afrikában és Mongóliában is igaz ez. Ahogy a gyerekeinknek sem adunk ebéd előtt egy órával édességet, úgy irányítja a pásztor is a jószágát. Napi menüt állít össze finomabb és kevésbé finomabb füvekből, pillangósokból, tippanból és gyógynövényekből.
Közel félmillió hektárnyi (azaz egy egész megyényi) olyan gyepterület van ma hazánkban, ami fajgazdagsága, természeti értéke miatt természetvédelmi terület. És legeltetni kell őket, mert a mamutok, őstulkok, majd a bronzkori és középkori népek jószága legelte e gyepeket. Megszokták, sőt sokszor igénylik is a legelést. Legelés nélkül elavarosodnak, gazdaságuk, természeti értékük csökken. A jó „régi” és a jó „új” kézfogása ebben az esetben egy új szakma, az ún. természetvédő pásztor lehet, aki ismeri elődei hagyományos tudását, jól tudja tartani a jószágot, de érti a ritka, bennszülött fajok értékét vagy éppen a tájidegen fajok, a globális változások ökológiai veszélyeit is, aki össze tudja kapcsolni a régi tudást a modern tudással.
Az ENSZ is felismerte a pásztorok tudásának fontosságát. Bár a világ pásztorai sokfélék, mégis sok mindenben nagyon hasonlóak, hiszen a fő jószágtípusok, mint a marha, ló, juh, kecske, világszerte hasonlóak. És mindenhol az a cél, hogy estére jóllakjon az állat, egészséges bárányt vagy borjút neveljen, sok tejet adjon. Amit a jó pásztoroktól érdemes eltanulnunk, az a figyelem-intenzív megközelítés. Nemcsak a vegyszerektől lehet valami intenzív, az odafigyelés is lehet. A pásztorok ugyanis ismerik minden egyes jószágukat, a legelő foltjait, azok táplálóságát, és ezért tudják jól tartani nyájukat, gulyájukat. A ma egyre divatosabb villanykerítés modern ugyan, de nem tud pásztorolni, csak őrzi a jószágot, nem veszi észre a beteget, és nem tud legeltetni sem.
Vegyük észre: ahogy nem nevezzük a webkamerát villanyoperatőrnek, ugyanúgy ne nevezzünk egy villanydrótot pásztornak! Nem illendő!
A jövőt segíteni képes, újító tudományos vagy gyakorlati ötleteink végesek. Sokszor érezzük, hogy be vagyunk zárva a saját kis világunkba. De ha megfogadjuk népmeséink üzenetét, útnak indulunk, és nyitott szemmel járjuk a világot, sokat tanulhatunk más tájaktól, más népektől. Kutatócsoportunk igyekszik sokféle tájban dolgozni, megérteni, hogy milyen kihívásokkal kell szembenéznie a mongol, türkmén, perzsa vagy éppen a kenyai boranapásztoroknak. Egyrészt célunk, hogy elődeink tudását ne hagyjuk itthon elveszni, másrészt hozzuk haza messzi tájak tudását, régit és újat egyaránt, hogy ma és itthon kamatoztassuk őket! Azaz: mi is szeretnénk a jó „régit” a jó „újjal” a jelen időben kézfogásra bírni.
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
