Egy árva ház

A beregszászi Gagarin utcában álló ház még a 70-es években épült, és eredetileg a helyi szakközépiskola kollégiumaként, illetve a varroda munkásszállójaként működött. A 90-es években aztán állami tulajdonba került, és hosszú időn át üresen állt, ekkor kezdődött el az állagromlás. A városi vezetés idővel úgy döntött, rászorulóknak adja bérbe a helyiségeket: olyanoknak, akik korlátozott lehetőségeik miatt máshol nem kaphattak bérleményt, de azért képesek voltak valamennyit fizetni a lakhatásért.

A ház szintjei már akkor is nagyon különböztek egymástól. Minél följebb haladtam, annál súlyosabb állapotok tárultak elém. A földszinten, ahol leginkább idős, nyugdíjas emberek, párok laktak, még viszonylag rendezett körülmények uralkodtak – annak ellenére is, hogy nem volt kapu és a földszint előtere teljesen nyitottan állt.

A beregszászi Gagarin utcai ház 2017-ben - Évekig rendes tető sem fedte az épületet. Távolról is jól látható a sok hiányzó ablak a felsőbb szinteken és a házat körbevevő szemét

Fotó: Szöllősi Mátyás

Az első és a második emeleten is jártam még lakásszerű, bútorozott helyiségekben. Ám a harmadikon már szinte csak omladozó falakat, törmeléket és néhol ablaktalan szobákat találtam. A nagycsaládok főként itt éltek.

A Gagarin utcai házban ismertem meg Viktóriát és férjét, Vologyát, akik akkor már nyolc éve éltek ott négy gyermekükkel, szinte elszigetelve magukat a legtöbb lakótól. Viktória addigra már eltemetett egy férjet, és komoly visszérproblémával küszködött. Vologya Donyeckben teljesített katonai szolgálatot, ahonnan negyedévente csak egy-két napra jöhetett haza. Nem is a szegénység döbbentett meg – Viktóriáék láthatóan mindent megtettek azért, hogy tartsák magukat –, jóval inkább a helyből és a helyzetükből sugárzó tanácstalanság és tehetetlenség. A kontraszt az akarás és az azt követő eredménytelenség között: hogy nincs hová menni, a katonalét, illetve hogy az egyre inkább eluralkodó betegség milyen iszonytatóan korlátozza őket.

Pillanatkép egy második emeleti, bútorozott otthonból 2017 szeptemberében

Fotó: Szöllősi Mátyás

2017 őszén visszatérve Vologya már leszerelt, rákot diagnosztizáltak nála. A háznak időközben egyre rosszabb lett a híre. Viktóriát kétségbe ejtette, hogy gyermekei az iskolában nem merik elmondani, hol laknak, mert szégyellik, ám a házban élők helyzete még romlott is az előző évi állapotokhoz képest a vízhiány, a brutálisan emelkedő áramár és bérleti díj miatt.

Sokakhoz eljutott a család története. Végül Viktória egy közösségi gyűjtés keretében kapta meg az életmentő segítséget, amely egyúttal fedezni tudta Vologya akkori kezelését – legalábbis annak egy részét.

Nem mindenki fogadott nyíltan. Sokan nem akartak beszélni arról, hogyan és miből élnek, de jó néhány család vagy akár egyedülálló, idős ember beengedett magához. Beszélgethettem velük, láthattam a helyiségek állapotát, a négy szinten elhelyezkedő terek közti különbségeket. A szótlanság volt a leginkább árulkodó. A gyermekeknél viszont a felszabadultság és a nyíltság. Ahogyan odarohannak, megérintenek, néha egyet-egyet kérdeznek, és nem lankadnak egészen addig, amíg egy kicsit meg nem értik azt, ami ismeretlen. De van egy pont, amikor a nyíltságuk, az intenzitásuk hirtelen csendes figyelemmé változik, majd föltárul a sokáig nem leplezhető kétely és szomorúság.

Erzsébet több mint húsz évig volt óvodavezető Beregszászon - 2017-ben két kis helyiségben élt együtt az unokájával, akit egyedül nevelt. A havi 12 000 Ft-nak megfelelő nyugdíja a téli hónapokban a villanyszámla kiegyenlítésére sem volt elegendő

Fotó: Szöllősi Mátyás