Nagy terv született 1987 májusában Argentínában a gyéren lakott déli területek országos vérkeringésbe kapcsolására: Buenos Airestől 800 km-re délnyugatra, Viedma és Carmen de Patagonia városok között egy új főváros létrehozására. A megalomán elképzelésből – kellő társadalmi támogatottság és pénz hiányában – semmi sem lett. Ám az újváros-építés nem újkeletű a független Argentína történelmében. Már egy évszázaddal korábban hozzákezdtek egy sokáig elképzelhetetlennek tűnő beruházáshoz: a világ (akkori) legdélibb városának építéséhez. Így született meg a „világvégeváros”, Ushuaia.

A település a kontinens déli csücskében, a tűzföldi fősziget peremén, a Beagle-csatorna északi partján terül el – Buenos Airestől 3000 km-re. Neve yámana indián nyelven mély öblöt/nyugat felé nyíló öblöt jelent.

1884. október 12-én alapította az argentin flotta parancsnoka, Augusto Lasserre – akkoriban ugyanis már kifejezetten sok nemzet érdeklődött a kontinenskerülés miatt stratégiai fontosságú terület iránt.

Ushuaiával szemben Az államhatárt is hordozó Beaglecsatorna túlpartján a Navarino-sziget vad hegyvonulatban tetőzik. A hegyormok magassága a Börzsönyéhez fogható...

Fotó: Nagy Balázs

Fegyencek városa

A yámana és selk’nam indiánok által gyéren lakott, part menti térséget először 1826-tól a britek Beagle hajója kutatta át – második útján Charles Darwinnal a fedélzetén. A feltáráshoz megalapították a Patagonian Mission társaságot, a cél Dél-Amerika déli részének földrajzi leírása és a keresztény misszionáriusokkal folytatott, őslakosok közötti térítőmunka volt. Az 1870-es évektől azonban az argentinok sem maradhattak távol: Julio Argentino Roca elnök az ország legkegyetlenebb bűntetteit elkövető (főként visszaeső) bűnözői számára fegyenctelep létrehozását javasolta azért, hogy argentin állampolgárok is éljenek Argentína e távoli térségében, de leginkább a területi igényeik érvényesítése céljából.

1881-re megszületett a – rövid szakaszokon még máig is vitás – chilei–argentin határvonal is, ami ezen a tájon az igen bonyolult domborzati és vízhálózati jellemzők miatt nem haladhatott az északabbra többnyire határozott, andoki vízválasztón. Ugyanekkor hatalmas aranykészletekről terjedtek a hírek, így tömegek indultak a déli végekre, ám a hír hamisnak bizonyult, de a fegyenctelep azért létrejött... 1910-re érte el ma is látható méretét, a rabok maximális létszáma 600 fő volt. A börtönőrökkel és családjaikkal, valamint a távoli település fenntartószemélyzetével együtt néhány ezres kisváros jött létre, a közgondolkodásban pedig Ushuaia az a hely lett, ahová az ember jószántából nem megy...

Az ország leghírhedtebb bűnözőit szállították ide annak tudatában, hogy a börtöntelepről – a lakott vidékektől igen távoli helyzete miatt – képtelenség megszökni. Működésének fél évszázada alatt azért páran kereket oldottak, de a kegyetlen tűzföldi időjárás, a mély és jéghideg vizű tengeröblökkel, valamint havas hegycsúcsokkal tagolt terep miatt csupán néhány hétig bírták, majd vagy önmaguk tértek vissza, vagy a vadonban pusztultak. Ugyanilyen megfontolásból Chile is létrehozta később a maga internálótelepét, de az a Magellán-szoros térségében, egy szigeten létesült.

Az ushuaiai rabok leginkább kényszermunka-jelleggel dolgoztak. A fő foglalatosság az óceáni Nothofagus (déli bükk) esőerdőkben végzett favágás volt – ez adta a lassan növekvő városka házalapanyagát, de ehhez vasutat is kellett építeni!

A vasút ma idegenforgalmi látványosság, ahogy maga a fegyenctelep is.

Fotó: Nagy Balázs