„Ahogy a Nap kezd aláhanyatlani, a jég egyszer csak megszólal. Először idegenszerű nyögést hallunk, mintha nagy távolságban valaki fejszével belevágott volna a jégbe… Csakhamar több hasonló nyekkenés, néha buffanás hallatszik, a melyek mind erősebbek és erősebbek lesznek. De aztán a sok nyekegésbe, mintha ágyúból lőttek volna, egyszerre hatalmas csattanás szól bele… Zeng, pattog, ropog, sikolt és mennydörög körülöttünk minden… Erős legyen a szíve annak, a ki ilyenkor félelem nélkül tekint szét a homályba borult, határa beláthatatlan jégsivatag felett…”
A „túlvilági zenebonát” a Balaton jégpáncéljának lehűlése okozza, mely emiatt összehúzódik és megrepedezik. „Minden egyes repedés hatalmas hangot ád, hisz nagy erőnek a kiegyenlítődése az, amikor egy félméter vastag, majdnem üvegszilárdságú jéglemez elhasad.”
A „sajátos sikoltó hang”, „mint rettentő csattanás rohan el a lábunk alatt”, miközben „olyan ütésfélét érzünk, mint amikor elektromos szikra fut át testünkön”
– magyarázza Cholnoky Jenő 1907-es, A Balaton télen című írásában.
Aranyember a jégen
A Jókai-regények kedvelőinek Az aranyemberből is ismerős lehet ez a drámai jelenség. 1872-ben megjelent történetében így ír róla a nagy mesemondó: „Mikor a beállott Balaton jegére legelőször rásüt a nap, először valami csodálatos zengés támad a jégben; mintha ezer meg ezernyi érczhúrok pattognának le egy tündéri hárfáról… A titkos zing-zöngés egyre hangosabb lesz, a tündérek ott a víz alatt már tele marokkal ragadnak hárfáik húrjaiba, éles pattanások kezdenek hangzani, mik folyvást emelkedő erővel a lövések hangjáig fokozódnak…
A ki azokat először hallja, a szíve bizony hevesen kezd dobogni. Az egész jéglap szól, beszél, zeng… Egy-egy pattanás az ágyúdörejhez hasonlít s mérföldekre elhangzik… Most egyszerre egy olyan rettentő dördülés hangzik, mintha száz ágyút sütöttek volna el egyszerre… S a dördülés munkája iszonyú; … végig repedt a jégtábla s a kétfelé nyílt tömeg között egy ölnyi széles tátongó nyílás támadt. »A rianás! A rianás!«”. Jókai története szerint ez a hasadék végez Krisztyán Tódorral, akinek a „hó arczába vert: nem vette észre a rianást, s szerencsétlenül belebukott”, akaratlanul is esélyt adva ezzel egy új életre a főszereplőnek, a boldogságkeresés útján bukdácsoló Timár Mihálynak. Mindegy, melyik mestert olvassa az ember, szinte körülveszi a hangzavar, mely a tó jegének megrepedezését kíséri.
Cholnokynál azonban alkonyodik, míg Jókainál épp kisüt a Nap. És ebből már ki is derül, hogy
Jókai ezt a zenebonát bizony sosem hallotta a saját fülével, mert akkor tudta volna, hogy a jég zenéje csak este hallható, különösen „holdvilágos este”, igazi csikorgó téli éjszakán, „mikor jó vastag a jég s nincsen rajta hó”, ami paplanként betakarná, szigetelné. Hiszen a jég a lehűlés miatt húzódik össze és repedezik meg.
Mikszáth Kálmán Jókai Mór élete és kora című könyvéből tudjuk, hogy maga Jókai is bevallotta: ő se nem látta, se nem hallotta, csak egy barátja beszélt neki egyszermásszor” e jelenségről.) Cholnoky szerint azért sem pusztulhatott el a hasadékba esve „az Arany-Ember rossz lelkiismerete”, mert a jég összehúzódásakor „csak egészen vékony, alig észrevehető rés támad”, közel sem akkora, melybe bárki beleeshetne. Kivételt csak az ún. főrepedések jelentenek, melyek lassanként akár 70-80 cm szélesre is kitágulhatnak. Ezek mentén darabolódik fel a tó jege nagyjából „kör-alaku részekre”. Ebbe már beleveszhetett volna Krisztyán Tódor, csakhogy ezek is pont akkor nyílnak a legszélesebbre, amikor a legnagyobb hideg van, de akkor aztán egy-két nap alatt be is fagynak, és újra megbírják az embert.
Már csak annyi gond maradt Krisztyán úr jég általi halálával, hogy „sem a főrepedéseket, sem a durranással keletkezett közönséges repedéseket nem nevezi a nép rianásnak”. Cholnoky 1895-ös terepnaplójában is feljegyezte, hogy a „halászok egyhangú állítása szerint a rianás az, mikor ez a hasadás beázik". Vagyis ez már az olvadáshoz kötődő jelenség. Az igazi rianáson „már nagyon nehéz átkelni még deszkával is, mert a szélén rossz a jég”. Jókai a leghihetőbben talán egy alattomos turolásnál veszejthette volna el Krisztyánt.
Ezek is a jég felmelegedésével keletkeznek a főrepedések mentén, de még az olvadást megelőzően. Ha a jég felmelegszik, akkor ki is tágul, ezért „a repedéseknek megint be kell záródnia”, miközben már jég fagyott beléjük. A „horizontális nyomásnak legelső sorban a főrepedések vékonyabb jege esik áldozatul”, majd feltorlódnak az eredeti jégtáblák is, nagyszerű torlaszokat, „meredeken felállogatott” tábladarabokat eredményezve.
Előfordul, hogy egyik jégtábla a másik alá csúszik, és aki „ügyetlenül rálép az alátolódott darabra, az alatt ez lebillen, az ember becsúszik a jég alá s az álnok jégtábla még be is csukódik felette s a szerencsétlen menthetetlenül elveszett”.
Miután már eleget spekuláltunk azon, hogy hol leselkedhet valakire halálos veszedelem a Balaton jegén, zárásként következzen egy túlvilági szépségű téli tünemény felidézése, melyet a tó 15 éves kutatása során Cholnoky is csak egyszer tapasztalt meg a maga teljességében: „1900 februárius havában a Balaton keményen be volt fagyva, 20–30 cm vastag jégpánczéllal…
Egyik nap kora reggel rövid ideig tartó, de elég heves eső esett s ellepte a tó jegét a víz, két ujjnyi vastag rétegben. A felhők gyorsan eltisztultak s a felkelő Nap pompás színeket varázsolt az égre s annak felhőire. A levegő oly kristálytiszta volt, hogy Siófokról jól lehetett látni az alsó-örsi házakat. Ekkor jöttem a jégre. Néhány lépést téve a tavon befelé, megbűvölten álltam meg, hogy körültekintsek. A jégen elterülő vékony vízréteg teljes nyugalomban, tökéletes tükör gyanánt, legfinomabb részletekig másolta le az ég pompás színeit s a két ég között, a végtelenség közepén képzelhette magát a szemlélő…
Ez a legtökéletesebb tükrözés… A tüneményt más években is láttam részletekben, de ilyen csodálatos tökéletességgel többé nem.” (Cholnoky Jenő: A Balaton
színtüneményei)
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
