Aki ma Magyarországon fokozottan foglalkozik megjelenésével, ruháival, a divattal, könnyen negatív megjegyzések céltáblájaként találhatja magát. Sokan pedig nemcsak, hogy nem törődnek a divattal, de nem is tudják, milyen globális problémaforrás a mai divatipar, amely a világgazdaság közel 2 százalékát teszi ki, éves bevétele pedig becslések szerint 3000 milliárd dollár. És a divat nemcsak jelentős gazdasági szereplő, hanem egyúttal a világ egyik legkörnyezetszennyezőbb iparága is.
Mérgező anyagoktól, vegyszerektől habzó indiai folyók, éjjel-nappal permetezett észak-amerikai gyapotföldek, európai szemmel nézve lehetetlen körülmények között, 40 °C-ban, naponta 12–16 órát robotoló ázsiai ruhagyári munkások. A The True Cost című dokumentumfilmet nézem. A megdöbbentő képek, az interjúk készülhettek volna akár Thaiföldön, Bangladesben, Pakisztánban vagy Kambodzsában is. Az utóbbi évtizedben ugyanis ezekben az országokban készülnek a piacot uraló mainstream ruhamárkák, amelyek egy része Magyarországon is megtalálható. Az előállítás errefelé nemcsak olcsóbb, de nyomós érv, hogy lazák a szabályozások, alacsony az adó, virágzik a korrupció, nem kell foglalkozni biztosítással, a munkások jogai minimálisak, megélhetésre viszont szükségük van. Szabnak-varrnak, bőrt cserzenek, olcsó ruhát, cipőt, táskát és még ki tudja, mi mindent (illetve mit nem) állítanak elő a nyugati világ számára. Elég csak kiemelni egy-két ruhadarabot a szekrényünkből, és megnézni a címkéjét, a legtöbbön ez áll: Made in China, Made in Bangladesh, Made in Thailand. Kevés kivételtől eltekintve e címkék azt jelentik, hogy az adott darab eldobható, nem minőségi, tömegtermék és nagyon olcsó. A kérdés az, vajon mi az olcsóság ára?
Rana Plaza
Andrew Morgan, a The True Cost rendezője ugyanannyit foglalkozott a divattal, mint a ruhavásárlók többsége. 2013. április 24-én azonban történt valami: Banglades fővárosában, Dakkában összedőlt egy nyolcemeletes ruhagyár, a Rana Plaza. A tragédiában 1134 ember vesztette életét, száznál is többet eltűntnek nyilvánítottak, és több ezren – többségében nők és gyerekek – megsérültek.
A ruhaiparban dolgozók 80%-a nő, legtöbbjük 18 és 24 év közötti, és nem ritka a gyerekmunka sem. A nők szinte az egész életüket a gyárban töltik: ott dolgoznak, ott esznek, sokszor a túlórák miatt ott is alszanak, és ha úgy alakul, ott szülnek.
A Rana Plaza tragédiája után a helyszínen készült drámai felvételek bejárták a világot, a média elkezdett foglalkozni az úgynevezett fast fashion jelenséggel, a divatipar leggyorsabban fejlődő, legagresszívebb, legkörnyezetszennyezőbb ágával, amely számára a profit mindennél fontosabb. A rendező, Morgan maga is úgy döntött, feltesz néhány nagyon egyszerű kérdést: kik készítik a ruháit, amiket nap mint nap visel? Milyen körülmények között dolgoznak ezek az emberek? Vajon mennyit keresnek?
Tényleg nagyon egyszerű kérdések, nem lehet azonban eléggé hangsúlyozni, mibe tenyerelt bele… Csak egy példa: a Forbes 2017-es listája szerint a Föld negyedik leggazdagabb embere Amancio Ortega, a spanyol Inditex divatbirodalom vezetője. Olyan, itthon is elérhető márkák tartoznak a vállalathoz, mint a Massimo Dutti, a Zara, a Stradivarius, a Pull&Bear vagy a Bershka ruházat, az Oyso fehérnemű vagy a Zara Home lakástextil és -dekorációs márka.
Divat, ipar, modell
Ahhoz, hogy megértsük, miért lett a divat, ezen belül is a fast fashion globális problémaforrás, látnunk kell a működését. A divat, egészen pontosan az öltözködés a kezdetek kezdete óta jelen van az életünkben. Társadalmunkban alapvető norma, hogy felöltöztetjük a testünket, így ruhát vásárolnia mindenkinek kell. Ha innen nézzük, a divatipar problémája mindenki gondja. Az öltözködés – praktikus voltán túl – egyfajta kódrendszer is, amely évezredek alatt folyamatosan változott. Ki tudná ma már megmondani (a divattörténet kutatóin kívül), mit jelentett a rómaiak arannyal hímzett, festett, lila tógája, mikor hordhatott egy férfi olyan cipőt, amelynek magas, vörös sarka volt?! Vagy mikor kezdtek el inkább a nők díszesebben öltözni, hogy az egyre egyszerűbb viseletekben megjelenő, dolgozó férfiak helyett ők reprezentálják a férjek vagyonát? Ma más kódrendszer van érvényben, de ma is ugyanúgy sokat elmond rólunk, hogy milyen ruhát viselünk – vagy milyet nem –, hogy követjük-e a divatot. De az is kód, ha éppen nem követjük. Ha belépünk egy helyiségbe és a csoport vezetőjét keressük, nagyobb valószínűséggel előbb lépünk oda egy öltönyt viselő úrhoz vagy elegáns hölgyhöz. Nagy zavart kelt, ha kiderül, hogy az öltözéke miatt egy gyakornokot néztünk vezetőnek, nem pedig azt a farmeros-pólós fickót, aki a monitor mögött piszmog valamin…
A 20. században kialakult egy „klasszikus” divatipari modell, amely sokáig tartotta magát, ám az utóbbi egy-két évtizedben drasztikusan átalakult.
Korábban, hosszú ideig évente kettő (tavasz–nyár, ősz–tél), később négy kollekcióval jelentkeztek a trendeket diktáló divatházak, és a tömegtermelés is ezt a menetrendet követte. Aztán valami megváltozott...
Észak-Amerikában megjelent a fast fashion mint gyártási modell. Ez az amerikai textilgyártók érdekvédelmi lépése volt: fel akarták venni a versenyt a külfölddel, szerették volna gyorsabban kielégíteni a piaci igényeket. A módszer bevált, ma már a fast fashion modell alapján működő láncok (Zara, H&M, Mango, Primark) uralják a divatot.
Sok, olcsó, kacat
A rendszer lényege: termelj olcsón, termelj sokat, adj el minél többet! Ennek megfelelően ezek a márkák évente nem kettő-négy, hanem 52 kollekcióval lépnek piacra! Hatékonyan serkentik az igényt, hogy azt érezzük: szükségünk van új ruhákra, különben nem azt kommunikáljuk magunkról, hogy képesek vagyunk tartani a lépést a világgal, jól nézünk ki, képben vagyunk, tartjuk a tempót a fiatalokkal és nem öregszünk. Mai kultúránk ezt követeli, és a fast fashion márkák ezt használják ki.
Mibe kerül egyetlen fehér póló előállítása? Hogyan lehet vásárlóként tudatosan fékezni ezt az őrült ruhaipari körforgást? A cikk további érdekes részleteit a nyomtatott magazinban olvashatja el!
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek