Jég hátán a napot
Magyar Napiskola a Himalájában
„Figyelj, erre a szitura tanulj be egy imát, vagy egy mantrát, vagy akármit, minden-esetre ne arra számíts, hogy téged majd megmentenek. Nem leszünk nyolcezer méteren, messze nem, de ugyanazok a szabályok fognak vonatkozni mindenkire
Érted az életét nem fogja senki bedobni a közösbe, ez nem erről szól” – mondta a tapasztalt, egyszerű földi halandó által el sem képzelhető körülményeket megjárt hegymászók fölényével András, amikor összegyűltünk, hogy kiképezzen a teendőkről a lakásán. Ő volt az egyetlen a háromfős csapatból, aki rendelkezett magashegyi ismeretekkel, mielőtt nekivágtunk a februári Himalája-átkelésnek. Ehhez a részben befagyott Zanszkár folyó jegén kellett átkelni. Nem keresztben, de hosszában. „Ha egy mínusz kétfokos, nagy sodrású hegyi folyóba beleesel, az még egy képzett hegyi mentőkkel megpakolt alaszkai folyónál is másodpercenként exponenciálisan csökkenti a túlélési esélyeidet. A Himalájában már régen jégkocka leszel Buddha árpapálinkájában, mire a helyszínre ér a mentőcsapat. Akik pedig melletted vannak, ha akarnának, sem tudnának olyan gyorsan futni a jégjárdán, mint a folyó sodrása, különben ők is a folyóban végzik. De legalább szent folyóban. A Zanszkár az Indusba ömlik.”
Ahogy ezt felidéztem, már meg is bántam, hogy nem néztem utána egyetlen mantrának sem, a Miatyánk meg túl hosszú erre a helyzetre, ráadásul az is lehet, hogy esetleg nem értené meg a területileg illetékes Mindenható.
Nem így terveztem az életem filmjét nézegetni, és az sem vigasztalt, hogy ezt mások sem az általuk kitalált kényelmi feltételek között szokták nézni. Ám még kellemetlenebbül hatott, hogy most tulajdonképpen nem is az én életem kockáinak kellene peregnie. Megmondta Szonám is – utólag –, hogy nem minden jég egyforma. Azok a jégalakzatok például, amik a folyóba ömlő patakok torkolatánál keletkeznek és taplógombát formáznak – akármilyen vastagok legyenek is –, kerülendők. Ennek ellenére én a gyerekkori, ártalmatlan játszótéri „Úgyse mered megtenni”-t játszottam Andrással, úgyhogy végül is az én lelkemen fog száradni a sok megíratlan posztja és cikke, amin meglehetősen nehezen tettem volna túl magam, nem is beszélve a hegymászók szokásos némasági fogadalmáról.
Egy jól sikerült jelenetért kellett volna részletekben kifizetnem e magas árat: amikor András először engedett a felhívásnak, és átaraszolt a taplógomba alakú, jeges kihíváson, ledobta minden fölös terhét, én meg hűségesen végigkameráztam a hősies átkelést. De nem akarta még egyetlen, síri csendet megtörő roppanás sem megadni a felvételnek az őt megillető feszültségi fokot, ezért amikor utánozhatatlan szélességű vigyorral már visszafelé tartott a sikeres átkelés után, hogy ezúttal a fotóstáskáját is átvigye, megadóan leeresztettem az objektívemet. Akkor még nem tudtam, hogy ezt a pár másodperces pihenőt később hosszú órákban fogom letörleszteni egy filmvágó stúdióban, hogy a nem létező, de megtörtént és kihagyhatatlan jelenetet állóképekből szerencsétlenkedjem össze, bizonyítandó, hogy András tényleg úgy ugrott vissza a leszakadó, taplógomba alakú jégtömbről a kopasz sziklára, hogy ha nem lett volna hágóvasának négy előreálló, éles foga, akkor semmi sem tartotta volna bennünk a lelket a falon – meg őt.
Nyugi, nyugi, don’t worry, relax, minden oké – szakította meg háborítatlan moziélményemet. Percekbe telt, amíg a szívdobogásom annyira lehalkult, hogy a mellettünk dübörgő jégkásás folyó hangjai újra eljutottak a tudatomig. Miért is csináljuk ezt? Netán azért, hogy kipróbáljuk Csoma szobáját télen?
A zanglai két torony
Épp budapesti használatra is szabványosított expedíciós kávéfőzőmet pumpálom, ami 3000 W helyett már harminc pumpálástól is olyan eszpresszó-nedűt csöpögtet, hogy az az itthoni kávézók nagy részét felülmúlja, és annyira öko, hogy az már önmagában is függőséget okoz. Megcsörren a telefonom, a vonal – illetve a tér és a világ – másik végén Szonámmal, zanglai asztalosunkkal. Végre rászoktattam arra, hogy ne az Indiában kényelmes hajnali órán, ami nálunk még éjszaka, csörgessen meg – gondolom. Hat év kellett hozzá. Eddig akkor telefonált, amikor éppen eszébe jutott.
Azt mondja, ott áll a suli ablakában, és képzeljem, van két torony. Rögtön tudtam, hogy ez Zanglában nem azt jelenti, hogy felépült egy új mecset az iskola mellé, eltakarva előle a Napot, hanem magát a térerőt jelző tornyocska a mobiltelefonokon! Nagy szó, mert az egész faluban oly szűkösen mérik mindezt, hogy összesen egyetlen olyan helyet ismerek, ahol nagy valószínűséggel leguggolva és nyújtott karunkat magunk elé tartva érdemes mantrázni: hogy legyen torony és haza tudjunk csörögni.
– Nagyon jó hír – mondom. – Ezek szerint minden bizonnyal sikerült megkapni az áldást az iskolaépítő tevékenységünkre, ha még a magasságos térerő is megjelent annak duplaüvegezésű ablakában.
– És mondd csak, Szonám, mi újság a gyerekekkel? Nem járnak oda bújócskázni, vagy egyéb módon legalább barátkozni az épülettel?
– Jaaa, a gyerekek itt vannak, tanulnak, folyik a téli oktatás. Kint meg nagyon hideg van most, mínusz 25 °C, de az iskola felmelegszik, úgyhogy jó lenne, ha idén befejeznétek a másik két termet is!
– Micsodaaaa? Ezt úgy mellékesen közlöd a térerő megjelenése után, második helyen? Szonám, az iskolát azért építjük már két éve több tucat önkéntessel, hogy a gyerekeknek legyen téli oktatásra helyszín, nem arra, hogy legyen benne térerő!
Meghatottságomat próbálom a látszatfelháborodással leplezni, közben a telefonnal elkenek néhány könnycseppet az arcomon. Három éve a befagyott folyó jegén nem gondoltam volna, hogy ez lesz a téli kalandtúránkból: hogy tanulnak az iskolában, aminek azóta felépítettük a még hiányzó termeit is.
A teljes cikket A Földgömb 2014. májusi lapszámában olvashatja!
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
