, hiszen falvaikban „számolatlanul” születnek a gyerekek. Bőrük kicsit sötétebb, mint a sík vidéki laosziaké, erős északi vonások jellemzik őket. Le se tagadhatnák származásukat. Csak az utóbbi néhány száz évben kezdtek betelepülni Dél-Kínából, így különállásuk, másságuk még erősen él

Laosz legészakibb, Kína és Vietnam közé éke­lődöttt Phongsali tartományában a törzsi lakosság az esőerdők takarta, nehezebben megközelíthető és félig-meddig természetvédelmi oltalom alatt álló területek hegyoldalai és a kínai kereskedői szellem által terjesztett — cukornád- és gu­miültetvényeknek köszönhető erdőirtásokban testet öltő — globalizáció közé ékelődve él. A kínaiak meghatározó szerepe tagadhatatlan: ők rendelkeznek működő tőkével, kereskedelmi tapasztalatokkal, és a 99 évre kapott földkoncessziókért cserébe a laoszi államnak felajánlott útépítések, aszfaltozások is csak a Kínával való kapcsolatot erősítik. Ennek érdekes fizikai megjelenése, hogy innen Kínába, a cukornád-feldolgozó üzemekbe el lehet jutni aszfaltozott úton, de Vientianébe, a fővárosba már nem.

Vadászszenvedély

Laosz poros országútjain észak felé tartva egyre szaporodnak a paparazzi-turisták. Fejfedő-vadászattal foglalkoznak. A napokig tartó, hosszú utakon menet közben is el-elsülnek a digitális kamerák, de a homályos képeknek csak az etnográfusok veszik hasznát. Bezzeg a kényszermegállók és hivatalos pihenőhelyek: a falusi környezetben, szegénységben tengődő hegyi törzsek asszonyai nejlonszatyorból, kosárból, tálcán kínálják por­té­kájukat és egyben saját magukat is a fényképezőgépeknek... Láthatóan utálják, hogy fényképezik őket, de mégsem rohanhatnak el, hiszen a nap egyetlen buszát kihagyni, a nyugati turistákat elengedni nem lehet.

Az akha nők fiatal gyerekkoruktól kezdve fejfedőt viselnek, a lányok apró, hímzett, kerek sapkát, az asszonyok nagyobb fejéket, amelyet a nő társadalmi rangját jelentő fémpénzek, ezüstdíszek, karikák, félgömbök díszítenek. A fémpénzek sokszor több száz éves, készen talált áruk, mint például a francia gyarmatbirodalom idejéből való frankok és centime-ok, amelyek valóban remekül mutatnak a fejdíszeken, de sokszor még a fiúk nyakában is ezek lógnak.
A száznál is több hegyi törzs nőtagjai varázslatos, faluról falura változó fejfedői, hatalmas fejkendői, hajkoronái szinte mesebeli kulturális világot jelentenek. Nem csoda hát a turisták lelkesedése: gyűjtik a skalpokat az akhák, luluk, hmongok, phu noiok, khamuk és még ki tudja, hányféle nagyobb törzs és alcsoportjaik különböző hajviseleteiből.
De miért pont a hajviseletet választották a törzsek a megkülönböztetés jeleként? Mint minden ősi szokás, ez is fontos jelrendszer. A kis termetű, sokszor törékeny alkatú ázsiai asszonyok között a dús, hosszú haj a legalkalmasabb egészség- és munkabí­rásjelző tényező. Ebből pedig már egyenes út vezetett a hajtupírozás különböző formáin keresztül való versengéshez, alapot szolgáltatva a feleségválasztáshoz: minél dúsabb a kiszemelt hölgy hajkoronája, annál egészségesebb, annál többet tud dolgozni, gyereket szülni, háztartást vezetni. A nők tehát elkezdték bemutatni hajukat, felkötötték, feldíszítették: hatalmas kon­tyozatokat készítettek a fejük tetejére. Arra persze eredetileg még nem számíthattak, hogy a hajkorona a modern korban hatalmas turisztikai vonzerőt jelent majd, és így további gazdasági előnyök származhatnak belőle. Ám az utak mellett már megindult a női emancipáció, lassan megszabadulnak a fejfedőiktől és az ezzel járó turista-fényképezőgép-csattog­tatás kellemetlenségétől is...

Szöveg és kép: Kravalik Zsuzsanna

A teljes cikket A Földgömb március-áprilisi számában olvashatja!