„Irakba???” – kérdezi megrökönyödve több ismerősöm is, amikor meghallják, hogy ezúttal mi a következő célpontom a Közel-Keleten. „Pontosabban csak Iraki Kurdisztánba, ami azért nem az az Irak” – próbálom megnyugtatni őket, láthatóan kevés eredménnyel
Mindenekelőtt valamibe bele kell törődni: Varanasit nem lehet túlélni! A hindu hagyomány szerint Varanasi öröktől fogva létezett, és mindig is létezni fog.
2014. február 1., hajnali 3 óra. Ahogy fanyarul nevezzük, az egyik „zéró gravitációs”, más néven „zsellér”-kabinban fülelünk. Most nem a vad hullámzás tart ébren, hanem félelemmel telve hallgatjuk, amint a sodródó jégtáblák között haladva szüntelenül ütközünk
Mostanában egyre több „leg-leg” időjárási eseményt tapasztalunk: az évszázad árvizei, viharai, hideg- és melegrekordok, tavaszi telek vagy éppen téli tavaszok gondolkodtatnak el. Vitorlázóként engem főleg a széljárás érint, s több mint húszéves tapasztalat alapján ebben is jelentős változásokat...
Kis-Tibet, vagyis Ladakh az érdeklődők többsége számára leginkább a Száraz-Himalája hegycsúcsainak szürke-barna háttere előtt lengő, színes imazászlók és vörös ruhás szerzetesek képét idézi fel
2004-ben érkeztem Afrikába 75 éves, kedves DKW-veteránommal. 2012-ben sikeresen vettem a Ruanda–Burundi–Tanganyika-futamot. Észak felé, az egyre szárazabb területek irányába tartva legutóbbi áhított vágyam a szudáni fővárosba, Kartúmba érkezés lett volna, motorral
William Faulkner, az amerikai irodalom nagy alakja arra a kérdésre, hogy mit jelent a Dél és milyen a déli ember, így felelt: „Ezt nem értheti meg más. Ott kell születnie ahhoz, hogy megértse!” És valóban, az amerikai Dél még mindig kissé más.
Narancsos fény szűrődik be az alig nyitott szemen. Ismét lobog a tegnap este elhamvadt tűz, és a lángoktól pár lépésnyire kiterített fekvőalkalmatosságokon mozgolódni kezdenek a hálózsákok. Az ébredezők lesöprik magukról a vörös port, és lassan készülődnek
Csaholó kutyák hangja dübörög át a süvítő szél fütyülésén, majd többszörösen verődik vissza a Fekete-Hagymás sziklafaláról, ahogy egyre közeledünk az esztena felé. A fák ropogva hajladoznak az üvöltő szélben, mely arcunkba vágja a havas eső hideg permetét: az ugatás egyre közelít, és egyszer...
Egyedül bandukolok egy szűk kis sikátorban. Késő este van, s még ha fojtogató is, végelátható a sikátor, feltűnnek egy keresztutca fényei. Ahogy magam mögött hagyom az ódon hangulatot, egyből magával sodor az esti forgatag Pingyao főutcáján
Kezemben helyi papírpénz. Mao Ce-tung arca néz rám. Kommunizmus? Zsebemben plasztikkártya-metrójegy. Ha nem hagyom el a metró területét, egész nap utazhatom vele aprópénzért. Létező szocializmus? Mellettem, a szerelvény ülései fölött folyadékkristályos kijelző a kínai űripar eredményeiről...
